Kőszáli kecske vadászat Kirgizisztánban

5-6000 méteres, égbeszökő hegycsúcsok húzódnak végeláthatatlanul, a közép-ázsiai Kirgizisztánon át. Ez, földünk egyik legnagyobb tömegű hegysége… a Tien-san. Civilizációtól elzárt, zord, ugyanakkor lenyűgöző szépségű vadon, ahol csak is a legkeményebb élőlények képesek életben maradni. Éles sziklákkal borított, meredek hegyoldalakat kell leküzdeni azoknak a vadászoknak, akik az itt élő vadfajok közül szeretnének egyet-egyet elejteni. 4000 méteres magasság felett, a folyamatos hóréteg és az oxigénben szegény levegő, tovább nehezíti a vadászatot. Mégis évről-évre szép számmal akadnak olyan elszánt vadászok, akik vállalják a komoly fizikai megterhelést és a nehéz terep rejtette veszélyeket is, annak érdekében, hogy megszerezhessék a sziklabércek urának, hosszú, hátrahajló vastag szarvát… a kőszáli kecskebak trófeáját.
A kőszáli kecske tökéletesen alkalmazkodott a zord élőhelyi viszonyokhoz. Kitűnően hasznosítja a gyenge tápértékű, gyér növényzetet. Még a hó alól kikapart, száraz fűfélékkel és zuzmóval is gond nélkül átvészeli a telet. A kifejlett bakok testtömege elérheti, sőt meg is haladhatja a 130 kg-ot (285 font). A felnőtt bakok szőre fahéj színű, barnás, a háti részen jellegzetes világosabb folttal. Az idősebb hímek állán, messziről is jól látható, sötét szakáll képződik. Az érett, domináns bakok többnyire magányosan élnek és csak a tél eleji párzási időszakban csatlakoznak, a nőstények és fiatalok alkotta csapathoz.
Az ember számára szédítő magaslatok és az életveszélyes sziklaperemek, a kőszáli kecskéknek a megszokott komfortzónát jelentik. Hihetetlen sebességgel és biztonsággal közlekednek a nyaktörő meredélyeken, melyet a patáikon található gumiszerű, recézett felület tesz lehetővé. Így hát nincs egyszerű dolga annak, aki a kőszáli kecskét utol akarja érni, legyen szó éhes ragadozóról vagy elszánt trófea vadászról.
A kőszáli kecskék előszeretettel tartózkodnak a biztonságot nyújtó, 4000 méter körüli magasságokban. Csak a nagy hóval járó, keményebb telek kényszerítik őket, a kissé alacsonyabban fekvő völgyekbe. Persze az alacsonyabb itt relatív fogalom, hiszen a vadásznak, így is jóval 3000 méter fölé kell jutnia, hogy a kecskék közelébe kerülhessen. Ehhez nélkülözhetetlen segítséget jelentenek a masszív izomzatú, rövid lábú, szívós kirgiz lovak, melyek kitűnően viselik a nélkülözést és a szélsőséges időjárási viszonyokat. Bátorságuk, erejük és kitartásuk teszi lehetővé, hogy az úttalan sziklás terepen, a vadász eljuthasson az áhított vad közelébe és onnan épségben vissza.
A több órás lovaglás után, ha a vadászoknak szerencséjük van, az egyik hegyoldalban végre megpillanthatják a kecskéket. Ám a meredeken fel, vagy lefelé leadott, akár 3-400 méteres lövések, még a leg gyakorlottabbaknak is, sokszor komoly kihívást jelent.
A hóval borított, csúszós, sziklás terepen az ember, csak lassan tud haladni. Sok ügyességre és fondorlatra van hát szükség, hogy a vadász észrevétlenül közel juthasson, a játszi könnyedséggel haladó kecskékhez.
Mikor a kőszáli csapatban több elejthető bak is tartózkodik, a vadásznak nagyon figyelmesnek kell lennie, hogy pontosan azt a bakot lője meg, amelyiket a kísérő vadász kiválasztotta. A kemény, hegyi vad sokszor nem, vagy csak alig láthatóan jelzi a találatot, ezért a vadászoknak erősen kell koncentrálniuk, hogy ne veszítsék szem elől, a lövés utáni kavarodásban a menekülő társai közé keveredett, meglőtt vadat.
A kecskék észrevétlen becserkelésével és a kiválasztott bak meglövésével még koránt sem érnek véget a vadászat megpróbáltatásai, hiszen a több száz méteres mélységbe zuhant bak megközelítése a kíméletlen terepen, igen csak kemény feladat.
A vadászok a gravitációt hívják segítségül, hogy a lent várakozó lovak közelbe jutassák az elejtett vadat.