Téli válogató vadászatok 1-2 rész

Azokon a területeken, ahol a gímszarvas vadászat, jelentős részét képezi a vadgazdálkodó tevékenységének, általában október elején, tehát a szarvasbőgés lecsengését követően kezdődik meg, a szarvastarvad szelektáló, azaz válogató vadászata.
A tarvad vadászat, vagyis a tehén, ünő és borjú elejtésének egyik fontos célja, a szarvas állomány optimális létszámra történő apasztása. A főcél azonban az, hogy a fontos szakmai szempontok szerint történő tarvad kilövések, végső soron, a bikák agancs minőségének javítását eredményezzék.
Ha ugyanis, egy adott területen élő szarvasbikák számához viszonyítva, túl sok nőivarú egyedet tartunk, akkor nem érvényesülhet a természet azon törvénye, miszerint az állatvilágban mindig a legerősebb nyeri el a párzás jogát.
Egy túlzottan nagy létszámú tarvad állomány esetén, a gyenge vagy nem kívánatos tulajdonságokat hordozó bikák, a természetes kiválasztódást előidéző hatalmi harcok megvívása nélkül is, könnyű szerrel juthatnak párzási lehetőséghez és örökíthetik tovább gyenge adottságaikat. Ebben a nem kívánt esetben, a születendő bikaborjak is, nagy valószínűséggel, az örökölt gyenge tulajdonságú géneket hordozzák majd.
Amennyiben a nőivarú egyedek számát, a gondos tarvad selejtezéssel egy optimális, alacsony szinten tartjuk, elérhetjük, hogy a bőgési időszak alatt, a bikák között dúló vetélkedések során, csak a leg rátermettebbek vehessenek részt az utód nemzésben, ami hosszú távon, mindenképp az állomány minőségi javulását eredményezi.
Az optimális korösszetételre és a helyes ivararány elérésére törekvő tarvad selejtezés, az agancs minőségi javításának, alapvető szakmai feltétele.
A szakszerű, szelektív állományszabályozásban, elsődleges szempontok az életkor, az egészségi állapot és a fizikai kondíció. Bizonyosan nem hozunk rossz döntést, az idős, az átlagosnál gyengébb kondíciójú, illetve a szemmel láthatóan beteg, vagy sérült egyedek kilövésével.
A tarvad csapat élén általában egy tapasztalt, jó kondíciójú, borját vezető, éber tehén…a vezértehén áll. Pozícióját nem hatalmi rivalizálás révén szerzi meg, hanem kora, kitűnő egészségi állapota, gyors döntés és reakció készsége miatt, a többiek ösztönösen követik. A vezértehén és borja, értékes tulajdonságú egyedek, melyeket minden képen kímélni kell.
Gyakran látható 3 tagú szarvas család is, mely az idei borját vezető tehénből, illetve annak tavalyi ünő vagy bikaborjából áll.
Az ilyen kis hármas csapatot lehetőleg, szintén kímélni kell, hiszen a rudli nyújtotta biztonságot nélkülözni tudó magabiztos, minta anya jó tulajdonságait, valószínűleg az utódai is örökölték. Az ez idő tájt magányosan járó egyedek azonban, mindig gyanúsak, mert általában valamilyen sérülés, vagy betegség miatt közösítik ki a többiek.
A nő ivarú egyedek szelektív állomány szabályozásánál, az elsődleges szempont, az egészségi állapot. A fejlődésben, növekedésben visszamaradott, vagy beteg egyedek szelekciója, az egészséges vadállomány kialakításának alapvető feltétele. Az autós ütközések sérültjeit, a vadászatok sebesültjeit, a kóbor kutyák, vagy a családi kötelékben is szívesen vadászó arany sakál támadások áldozatait, feltétlenül meg kell szabadítani a további szenvedéstől. A legyengült állapotban lévő egyedek, nagyon rossz esélyekkel néznek szembe a közelgő tél viszontagságaival és nagy többségük nem is éri meg a tavaszt. Amelyek mégis képesek megelleni, nagy valószínűséggel, igen kései, gyenge életképességű borjakat hoznak majd a világra.
Az októberi dámbarcogás intenzitását sem célszerű megzavarni, egy-egy tarvad kilövésével. Ilyenkor, a nászidőszakban, a gazdálkodás szempontjából az a legfontosabb, hogy sikeresen terítékre kerüljenek a golyóra érett lapátosok. A dámtarvad válogató vadászatához ezért csak a párzási időszakot követően érdemes hozzákezdeni. A szarvashoz hasonlóan, a dám esetében is az 1:1-es ivararány a kívánatos, ami leginkább a megfelelő számú tarvad kilövésével szabályozható. A tarvad vadászatok során, törekedni kell az optimális korosztály összetétel elérésére is, amihez legnagyobb számban, a fiatal korosztályból kell selejtezni. A bikaborjú elejtése, csak akkor szükséges, ha az feltűnően visszamaradott, borzas szőrű. Az állományszabályozáshoz szükséges apasztást, főleg az ünő kilövésekkel célszerű elvégezni, mert az ünők, mindig később ivarzanak, mint az érettebb, idősebb tehenek, így a születendő borjaik is, késeiek és gyengébbek lesznek társaikhoz képest.
A dám esetében, ha a vad teljes testét látjuk, az ünőt nem nehéz megkülönböztetni, az agancs nélküli gyerekbikától. A bikák hasaalján látható hosszúkás pamacs, egyértelműen mutatja, az állat nembeli hovatartozását.
A vaddisznó, igen szapora és kitűnő alkalmazkodó képességű vadfaj.
Nagyarányú kártétele miatt, a hazai vadászati törvény, a vaddisznó vadászatát, korra és nemre való korlátozás nélkül, egész évben engedélyezi. Az igen kedvelt vaddisznó hajtóvadászatok, bár az állomány apasztásban jelentős szerepük van, mégis közel sem adnak olyan jó lehetőségeket a szakmai selejtezésre, mint a les vadászatok, ahol elég idő áll rendelkezésre az elbírására és válogatásra.
Gazdasági megfontolásból, az idősebb korosztályt, hacsak nem találunk egészségügyi okot, lehetőleg itt is kímélni kell. Legnagyobb mértékben a fiatal korosztályból, tehát a malacok és a süldők közül kell szedni a vámot.
A muflon, középhegységeink magasabb régióinak jellegzetes vadfaja. Előszeretettel csoportosul nagyobb nyájakba. A mozgás körzete aránylag kicsi, ezért nagy létszámú jelenlétét a terület növénytársulásai nehezen tolerálják. A szarvas és dámselejtezéshez hasonlóan, a muflon esetében is az 1:1-es ivararány lenne az ideális.
Egy optimális és fenntartható muflon tarvad állományban, a jerkék aránya, mindössze 15%, a középkorú anyajuhoké 65%, míg az idős egyedek száma, a nőivarú állomány 20%-át teszi ki. Ezt az állapotot, leginkább a nagyarányú jerke kilövéssel érhetjük el.
A muflon elsősorban a sziklásabb, hegyvidéki területeket kedveli, így ma, Magyarország középhegységeiben szinte mindenhol előfordul. Az itteni változatos felszín és az ebből eredő, embert próbáló terepviszonyok teszik, igazi kihívássá és vadászélménnyé a muflon vadászatát, még ha, csak tarvad elejtésről legyen is szó.
Az őz, hazánk egész területén előfordul. Leginkább az erdőfoltokkal, nádasokkal és füves-bozótosokkal tarkított, mezőgazdasági területeket kedveli.
Az őztarvad, vagy sutavad, szelekciós vadászatánál is, elsősorban a szarvas és a dám esetében, már említett szempontokat kell figyelembe venni. Az ivararány és az állomány korösszetételének tekintetében sincs jelentős eltérés. A válogató vadászat során, arra kell törekedni, hogy az éves kilövési tervben előírt darab számot, az idős, öreg suták, de főképp a sutagidák elejtésével érjük el.
Természetesen a sérült, betegnek látszó, vagy leromlott kondíciójú egyedeket is, ki kell emelni az állományból.
Az őz esetében, a tarvad selejtezés során, a fő nehézséget az jelenti, hogy a téli időszakban az őzek, a táplálékban gazdag, nyílt mezőgazdasági részeken koncentrálódnak, így megközelítésük, a takarás hiánya miatt, módfelett nehézséges.
Az elbírálást és a lövés leadását is, igen nagy, néha több száz méteres távolságból kell megoldani. Ez egyrészt kiváló optikai eszközöket, másrészt tökéletes kaliberválasztást és első osztályú lőkészséget igényel.
Tovább nehezíti az eredményes válogató vadászatot az is, hogy az év ezen szakában, a bakok fején vagy már nincs agancs, vagy a nagy távolság miatt még nem látható az új agancskezdemény. A testalkat, a habitus pedig sokszor még a gyakorlott szemet is képes megtéveszteni.
Legjobb az ivari jellegek megfigyelésére összpontosítani. A bakok hasaalján látható pamacs és a suták tükre közepén, messziről is jól megfigyelhető apró szőrcsomó, a kötény alapján, határozottan beazonosítható az állat neme.
A tarvad szakszerű válogató vadászata, hosszú távon fontosabb hatást gyakorol az állomány minőségi alakulására, mint a bikák elejtése.
A nőivarú egyedek, nem csak hogy aktív részesei a faj nemesítésének, hanem a szaporodásban is jóval nagyobb számban vesznek részt, mint a hímivarú egyedek.
Míg az ivarérett korú nőstények, mint egy 80-90%-a, már részt vesz a párzásban, addig (egy optimális korosztály összetételű állomány esetén), a hímivarú egyedek, csupán 25-30%-a képes beavatkozni az utódnemzés folyamatába.
A fiatal, vagy gyenge hímek ugyanis, lemorzsolódnak a párzási konkurenciaharcok során. A tarvad állományt gyérítő, válogató vadászatok alkalmával, az idősebb, egészséges teheneket kímélni kell, mert azoknak életrevaló erős borja lesz. Elsősorban az ünőket kell lőni, mert az érett tehenekhez képest, jóval később ivarzó ünők, jellemzően kései, gyenge borjakat ellenek. Az ünő, jól megkülönböztethetően alacsonyabb és karcsúbb a tehénnél.
A tarvad, szakszerű válogató vadászata, kevesebb, de jobb minőségű nőivarú állományt eredményez. A szeptemberi szarvasbőgésben pedig, a kevesebb tarvadért nagyobb küzdelem dúl majd a bikák között, melynek végén, bizonyosan a legkiválóbb egyedek lesznek részesei, a faj tovább nemesítésének.